Nagymamák tengerpartja 1.

„[…] Nézzük egy-két percig a metszetet, azután csukjuk be a könyvet, és próbáljuk elmondani, mi mindent láttunk, mit éreztetett velünk a kép. Sokáig beszélünk, mégis mennyi minden marad, amit a foltok, a formák, a vonalak mondhatnak csak el. Mi terem ti meg a vízparti atmoszférát a képen? Alig látunk az öbölből egy parányi darabot. Vitorlások lebegnek rajta, mint a játékhajók. Nem különös, hogy a tenger vitorlásai eszünkbe juttatják saját játékunkat, és a végtelen víz egyszerre barátságosabb lesz, otthonos, mint a Balaton, a tó, vagy a fürdőkád, ahol játszottunk? A szélmalom lapátja alatt a sirályok úgy követnek bennünket, mint a hajókat a Balatonon, vagy a híd fölé röppenve a Dunán az odadobott kenyérdarabra várva. Társaik kis fekete pontokként örökösen ott lebegnek a víz fölött, halra vadászva. Az égen felhők gyülekeznek sűrűsödve, habosán, alacsonyan, szinte érintve a kabinok, házak tetejét, jelezve a közelgő esőt. Bár nem látjuk, de érezzük a szelet. Vajon csak a szélmalom miatt érezzük, hogy ott mindig fúj, s arcunkba sodorja a víz szagát? — A sok korhadó deszkaépítmény eszünkbe juttatja a mólók víztől duzzadó, talpunk alatt meghajtó, tompán kopogó fáját, vagy a gyors öltözködést a szűk kabinokban, amikor odakoccan a könyökünk, és a harmadik kabinból is hallani az öltözködők mocorgását, beszélgetését. — Vajon mit keres ott a kép jobb felső sarkában előrenyújtott karokkal az a furcsa kis álomkóros angyal? Ugyanúgy bohóckodik, mint mi az uszoda trambulinján, mielőtt hatalmas talpassal beugrunk a vízbe. De ő hová ugrik? Alatta kabinok, házak, összezúzza magát! A két pici szárnya aligha mentheti meg a zuhanástól. Szárnyakkal még nevetségesebb a zuhanás. Mosolygunk esetlen kis figuráján, komikus helyzetén, de csak egy pillanatra. Ha igazán elhinnénk, hogy lezuhanhat és összetörheti magát, nagyon sajnálnánk. Az első pillanatra oly komikus helyzete valójában szomorú és tragikus. Senki sem törődik vele. A kép többi szereplője nyugodtan korzózik, sétál, éli a fürdőváros nyugodt délutáni életét. Az egyetlen ember, aki közel van hozzá, éppen eltűnik a trambulin mögötti ajtón, csak a lábát látni. Élnek közelünkben is a kis angyalhoz hasonló nevetséges emberek. Nevetünk ügyetlenségükön, butaságukon. Csúfoljuk, mert csak azt vesszük észre rajtuk, ami nevetnivaló. — Nézzük a kép többi szereplőjét; mintha egy megsárgult régi fényképről léptek volna elő hatalmas kalapjukkal és napernyőjükkel. Olyanok, mint az idősebbektől hallott régi történetek »néni«-jei. Már hallottunk róluk, és idegenen is ismerősök. A matrózruhás kisfiú már inkább hasonlít hozzánk, rajzainkhoz. Kezében a pettyes labda. Ki nem játszott közülünk pettyes… majdnem azt mondtam: piros pettyes labdával? És a karikával, ami a kislány kezében van?

Gyulai Líviusz egy nyáron Londonban járt, és vendéglátói elvitték a közeli Brighton nevű fürdővárosba. A város újjáépült, és sok modern épületet húztak fel a régiek mellé, mégis megőrizte múlt századi hangulatát. Felvillantak előtte a régi metszetek, fényképek. Képzelete átöltöztette a járókelőket: látta, hogyan korzóztak a kis panziókban lakó nyári vendégek színes napernyőkkel, furcsa öltözetükben. De eszébe jutottak a kis erdélyi fürdők korhadó, régi mólói, kabinjai is, ahol gyermekkorában gyakran strandolt. Hazajött, és elkezdett egy metszetsorozatot »Nagymamák tengerpartja« címmel. Régi és friss élményei alapján saját emlékeit és a nagymamák számunkra oly groteszk világát villantotta fel egyszerre, egyetlen képben. Oly kedvesen különös ez a metszet, mintha a Nagykörút mai forgatagában megjelenne az omnibusz.

Nézzünk ki az ablakon! A megszokott kép fogad: az utca vagy az udvar. Mégis órákig nézelődhetünk. Hirtelen megjelenik valaki, vagy autó fékez a ház előtt és furcsa sárga cipős nő lép ki belőle. Ezután már csak a cipőket figyeljük. Fényes, fekete, hegyes orrú, nyikorgó, tompa orrú, barna, hatalmas, ormótlan, dübörgő bakancs, tipegő, szürke egérorrú, magassarkú… üres cigarettás dobozt kerget a szél, néha élére fordul, akár­csak a kerék, aztán eldől, lapjával csúszik, megáll egy pillanatra, felpat­tan, nekisodródik a járdaszegélynek. A szem közti házban kinyitják az ab­lakot, s megvillan rajta a napfény. Eltűnt a cigarettás doboz. Kapu csapódik, fekete kutya ugrik le a lépcsőről, mintha a doboz után nyomozna, orrával az aszfaltot szaglászva a sarok felé szalad…

Nem unjuk meg a nézelődést, mindig újabb és újabb dolgot veszünk észre. A látvány megváltozik, vagy más részletére figyelünk, akár a jövő­menő embereket nézzük, akár a ház árnyékát vagy a felhők játékát.

Ezt a metszetet is sokáig nézhetjük, mert élményeket, történeteket, hangulatokat idéz fel bennünk. Már nem is törődünk a képpel. Képzeletünk újabb képeket teremt. Más gondolatok foglalkoztatnak.

Nem tudtuk szavakban elmondani, amit a kép »mond«, mert napok és évek élményét, megfigyelését sűrítve tárja elénk egyszerre, egyetlen perc alatt a grafika nyelvén, sötét és világos foltokkal, vonalakkal. […]”

SZABADOS ÁRPÁD